Miért költjük a csapvíz árának sokszorosát a boltok polcain sorakozó termékekre? Mi áll a folyamatosan növekvő, több millió tonnányi műanyag hulladékot termelő fogyasztás hátterében?

Kevés olyan élelmiszer van ma Magyarországon, amelynek az egy főre eső fogyasztása évről évre olyan nagymértékben növekszik, mint a palackozott természetes ásványvízé – állapítja meg honlapján a Magyar Ásványvíz, Gyümölcslé és Üdítőital Szövetség. A magyarok ugyan lassan kezdtek el rászokni a palackozott víz fogyasztására, így a kilencvenes évek elején az egy főre eső évi fogyasztás 3 liter/fő körül mozgott. A fogyasztás 1993-ban kezdett el lendületesen felfelé ívelni, innentől kezdve évente 20-30%-kal nőtt, és 2017-ben elérte az évi, fejenkénti 125 litert. Ezzel az eredménnyel az Európai Unió első négy országa között vagyunk

Sok pénzt költünk tehát vízre, és ha az összeget az ivóvíz árával összehasonlítjuk, akár könnyen félre is nyelhetünk, kiváltképp ha összevetjük egy félliteres palack árát egy köbméter friss csapvizével. Fordítsuk ezt le a számok nyelvére, mert úgy lényegesen látványosabb: egy félliteres ásványvíz ára körülbelül 100-300 forint körül mozog. Ez nagyjából egy köbméter, azaz 1000 liter csapvíz árának felel meg. Tehát egy félliteres ásványvíz áráért közel ezer liter csapvízhez juthatunk hozzá.

De mi van a palackban?

Azt gondoljuk, hogy a palackban mégiscsak valami több lehet, mint ami a csapból folyik. Mi tehát az ásványvíz? Ásványvíznek nevezhetünk minden olyan terméket, amelynek összetételében az összes oldott ásványianyag-tartalom eléri a legalább 500 mg/l-es értéket. Valójában azonban 50 mg/l ásványi anyag tartalom alatti értéknél is használhatják az elnevezést, ilyenkor annyi a megkötés, hogy a „csekély ásványianyag-tartalmú' és a „nagyon csekély ásványianyag-tartalmú' feliratot kötelező feltüntetni a csomagoláson. Emellett pedig még jelen vannak a palettán azok a termékek is, amelyek valójában a csapvíz palackozott verziói. 

Ami pedig általában a magyarországi csapokból folyik, abban körülbelül 300-500 mg/l között találhatók meg az emberi szervezet számára fontos anyagok, a kálciumtól a magnéziumig. Az az érdekes helyzet áll tehát elő, hogy sokszor az ugyanolyan ásványianyag-tartalommal bíró vizekkel kapcsolatban két, homlokegyenest eltérő módon viselkedünk: az egyikért pénzt adunk a boltban, a másikat pedig fogyasztás helyett gyakran a lefolyóba engedjük. Pedig az adatok szerint hazánkban a legtöbb helyen az ivóvízminőség megfelelősége 95 százalék feletti.

Mi tehát a nagy trükk?

A feljegyzések szerint az első palackozott vizet 1767-ben adták el egy bostoni. Az igazi üzlet azonban a 19. században kezdődött, amikor az üvegkészítési technológia lehetővé tette a tömeggyártást, ennek köszönhetően 1856-ra már 7 millió üveg ásványvizet adtak el évente.

A palackozott víz történetében ezután, az 1960-70-es években jött csak az igazi fordulópont: megjelent a PET-palack, amely tovább egyszerűsítette és költséghatékonyabbá tette a kis palackok tömegek számára történő előállítását, de ekkor indult a Perrier nevű francia gyár nagy léptékű, 5 millió dolláros marketingkampánya is, amelyben a palackozott víz tisztaságát, frissességét hangsúlyozták. Hamarosan pedig a márkák bővítették stratégiájukat, például sporteseményeken is megjelentek a palackokkal. De a cél és a háttérben meghúzódó asszociáció mindenhol egy volt: a palackozott víz fiatalságot, egészséget és a betegségektől való megszabadulást ígéri. A marketing trükk azt takarja, hogy számos kampány a palackozott vizet a cukros üdítők egészséges és ajánlott alternatívájaként prezentálta, miközben a palackozott víz valójában a csapvíz alternatívája – sokszoros áron.

Apró szépséghiba és a jövő

Nem szabad elfelejtünk, hogy miközben az ásványvizek marketingkampányai hosszantartó egészséget kínálnak, a palackozottvíz-ipar évente körülbelül 50 millió hordó olajat használ fel, a végtermékek által tartalmazott vízmennyiség többszörösére van szüksége az előállítás során, illetve a PET-palackok gyártása révén több tízmillió tonna széndioxid-kibocsátásáért felelős. Emellé jön még - nem elhanyagolható mértékben - a műanyaghulladékok problémája. Mivel a műanyaghulladék jelentős része – hiába a szelektív gyűjtés lehetősége – egyszerűen nem kerül be az újrafelhasználási ciklusba. Egy nem régi adat szerint Magyarország hulladékának mindössze 20 százalékát hasznosítjuk újra, 69 százalék egyszerűen a szemétlerakókba kerül. Arról most ne is beszéljünk, hogy ez a helyzet mennyivel rosszabb világszerte, elég, ha csak a Csendes-óceánon keringő óriási kiterjedésű műanyag-hordalékra gondolunk, amelynek a kiterjedése nagyobb, mint Texas államé.

Mára már az is kiderült, hogy a mikroműanyagok – melyek a vizsgálatok szerint szinte minden élő szervezetben kimutathatók - több forrásból, köztük a műanyag palackokból lehúzott kortyok nyomán is a szervezetünkbe juthatnak.

De a csapvíz klóros és rossz az íze!

Ez az egyik leggyakoribb érv a csapvíz fogyasztása ellen, azonban sok esetben ez már csak a régi megszokáson és esetenként tévhiten alapul. A csapvizet ugyanis ma már egyre több helyen speciális műgyanta és UV fény segítségével fertőtlenítik, klórnak már nincs szerepe a folyamatban. A vezetékeket időszakosan tisztítják klór használatával, de az távolról sem akkora mennyiség, ami az egészségre ártalmas lenne, illetve két tisztítási fázis között nem kerül be további klór a rendszerbe. Ami ezt illeti egyébként, a magyar szabályozás jóval szigorúbb, mint az európai, így nálunk még az EU-országokhoz képest is jobb minőségű a csapvíz.

Amíg mi bármikor megtehetjük, hogy kinyitjuk a csapot és iszunk egy pohár frissítő vizet, a Föld lakosságának 11 százalékának nincs erre módja, mivel egyszerűen nem férnek hozzá a biztonságos forrásból származó ivóvízhez. Erre is érdemes gondolni, amikor legközelebb a műanyag flakonért nyúlnánk a büfében vagy a közértben.

HA TETSZETT A CIKK, KÉRLEK OSZD MEG MÁSOKKAL IS!