Julian Edelman a New England 11-es mezszámú elkapója a Kent State Egyetemen még irányító poszton játszott. Már itt is egy mindig mindent jobban tudó, tökéletesség-mániás figura volt, aki simán ellentmondott edzőknek is, ha meg volt győződve az igazáról, és csapattársait az utolsó leheletig űzte, hajtotta a győzelem érdekében.
Ha a csapatnak rosszul ment, ő akkor is elvárta, hogy mindenki tegyen meg mindent a sikerért, még ha nem is a győzelemért, hanem csupán a becsületért játszanak. Nagyon kevés az olyan küzdőszellemmel felvértezett játékos, mint ő.
Ezek alapján érthető, hogy nem volt népszerű a csapatban. A többiek nem is sejtették, hogy mennyi munkát fektetett bele Edelman, hogy megkapja a nagy lehetőséget, miközben a legtöbb iskola annak ellenére csak keresztülnézett rajta, hogy gimnáziumban és junior college szinten is domináns játékos volt.
Túl kicsi, mondták. Magassága még gimnázium második osztályában is csak 157 cm volt. Rendelkezett a megfelelő képességekkel, akarattal, de fizikailag nem volt kész a játékra. A vele egykorú csapattársai között is apró gyereknek tűnt. Frank, az édesapja csak nyugtatta az edzőket: az Edelmanek későn érők! Amint felnőnek, a többieknek esélyük se lesz ellenük.
Apja a hét minden napján külön edzette, bármelyik sportágnak is volt éppen a szezonja. Amerikai futball, kosárlabda vagy baseball. Edzések előtt, edzések után, hétvégeken erőnléti feladatok, robbanékonyságot növelő gyakorlatok következtek. Rendszeresen konfliktust generált, mentálisan próbára tette fiát, sírásig hajszolta. Mindent mindig tökéletesen kellett megcsinálni, és Julian a hosszú évek alatt megtanulta, hogy mindig fel kell venni a kesztyűt. Mindig küzdeni kell!
Az egyetemen volt olyan szituáció, hogy az egyik elkapója sorra elejtette a labdákat, mert nem futotta meg pontosan az útvonalakat, emellett még a kritikát sem fogadta el, Edelman odarohant hozzá, földre rántotta és elkezdte pofozni, aminek nagy bunyó lett a vége.
Hasonlóak az élethelyzetek a profi liga felkészülési edzőtáboraiban is. Ha kitör egy balhé, akkor biztos, hogy köze van hozzá. Tombol benne a versenyszellem. Alacsony sportoló egy nevesincs egyetemről, aki még most is minden nap minden órájában bizonyítani akarja, hogy helye van a pályán. Ő ezt még mindig így éli meg. Maximalista, aki mindig száz százalékon pörög.
Öt év elteltével Edelman már nem irányító. Elkapó és visszahordó lett a New England Patriots-nál, sőt pár évvel ezelőtt mikor a szükség úgy hozta, még a védőcsapatban is szerepet kapott. NFL szinten irányítóból elkapóvá válni fájdalmas folyamat.
Esetenként demoralizáló, és arra volt a legnagyobb szüksége Edelmannek, amivel legkevésbé sem rendelkezett: türelem. De kitartásával végigcsinálta. Napjainkra ő lett Tom Brady legveszélyesebb fegyvere a passzjátékban, túlteljesítve az egy szezonban a 100 elkapás és 1000 yard jelentette álomhatárt.
Óriási szerepet játszott a New England Patriots negyedik NFL-bajnoki címében is, ahol a Seattle Seahawks csapatát győzték le. Kilenc elkapásból 109 yardot szerzett és nem mellesleg a mindent eldöntő touchdownt is. Ez hasonlóképpen történt most az 51. Super Bowl elhódítása során is. Volt egy pár jelenet ezen a meccsen, amit fordulópontnak lehetne nevezni a hazafiak legendás feltámadásából, de talán Julian Edelman elkapására lehet azt mondani, hogy egyértelműen a mérkőzés katarzisa volt.
Edelman az a fickó, aki mindig mindent megtesz a győzelem érdekében, aki folyton folyvást küzd az elismerésért és a sikerért. Aki nagyon messziről jött és nagy kacskaringós útvesztőt járt be, ahol mások már rég feladták volna. De őt nem ilyen fából faragták, ő soha nem adja fel, és soha nem áll le. Hetedik körös választottként ostromolja folyamatosan a csúcsot, ahol immár kétszer is járt. Mi sikerének titka? Csapattársai elmondták: „Elsőnek érkezik, és utolsónak távozik. Remek példát mutatva mindannyiunk számára.” (Forrás: Jackie MacMullan - ESPN Boston)
