„Olyan volt, mintha tőrt vágtak volna a szívembe” – emlékezik vissza igen érzékletesen egy zsidó férfi a pillanatra, amikor elmondták neki, hogy zsidó. A mondat persze egy kicsit érthetőbb, ha tudjuk, hogy az illető a huszonegyedik századi magyar zsidógyűlölet egyik leghangosabb képviselője, „az antiszemiták királya”, egy félnáci, félkatonai szervezet alapítója, de azért még így is furcsa ezt olyan embertől hallani, aki nemrég kötött imaszíjat a karjára, fedte el kipával a fejét és olvasott fel a Tórából büszke zsidóként.
Szegedi Csanád ügye maga az élő, árpádsávos-dávidcsillagos ellentmondás,
és mint ilyen, minden dokumentumfilm-rendező álma: egy szélsőjobbos, vezető politikus, akiről kiderül, hogy bár ezt soha nem árulták el neki, ő is zsidó családból származik, ezért kilép a pártjából, és azzal a lendülettel belép egy zsinagóga kapuján, hogy aztán előadások sorával és egy auschwitzi zarándoklattal bizonyítsa, tényleg megtért. A sztorira két amerikai dokumentumfilmes, Sam Blair és Joe Martin csapott le. A Keep Quiet már Magyarországon is elérhető, a Netflix-en.
A rendezők remek érzékkel ismerték fel, mennyi minden van ebben a sztoriban, és ezt az utolsó elkapott félmondatig mind ki is hozzák belőle.
Az csak az alap, hogy precízen, jól dokumentáltan és minden fontos szereplőn végigmenve bemutatják a történetet Magyar Gárda-alapítástól a körülmetélésig úgy, hogy mindenkitől megtalálják a leginkább jellemző mondatokat, arckifejezéseket, kiszólásokat. A Szegedit „lebuktató” – a családfáját felkutató és azzal a politikuson kívül az egész országot szembesítő – fegyvermániás, a rendőrség számára sem ismeretlen Ambrus Zoltán például kifejti: szerinte Szegedi ugyan
„politikusnak kiváló, de ganaj ember”.
Ambrus mellesleg azt mondja, azért készített a szembesítésről – később ki is szivárogtatott – hangfelvételt, mert nem előítéletes, de tapasztalatai vannak, és tudja, hogy „zsidó származású emberrel óvatosan kell bánni”.
Vagy ott van Szegedi már idézett, szívről és tőrről szóló mondata. Vagy az egyik zsidó konferencia után elcsípett vita egy pillanata, amikor a hitközség tagja azt vágja az exjobbikos tékozló fiút szárnyai alá vevő Boruch Oberlander rabbi fejéhez, hogy Szegedi „olyan náci, aki emellett zsidó is lett”, mire az azt feleli, hogy hát az lehet, „de én az ilyen nácikat szeretem”. Vagy amikor ugyanő – tényleg, mint egy bölcs rabbi egy zsidó aforizmából – úgy vág vissza a „vér nem válik vízzé” érvre, hogy „valóban: aki zsidónak született, zsidó is marad”. Vagy a magyar zsidó lány Németországban, aki a közösség előtt felszólaló Szegedivel szemben állva a könnyeit nyelve jelenti ki, ő az olyan emberek miatt jött el Magyarországról, mint ő, akivel most saját társai között kell találkoznia. Szóval tele van a film sokatmondó, jó mondatokkal.
De mégsem ez benne az igazán érdekes. Hanem hogy Blair és Martin felismeri, ennek a filmnek a puszta tényanyagon kívül még legalább négy témáról kell szólnia – és mindegyikről tudnak is állítani valamit, vagy ami még jobb, kérdéseket feltenni róluk.
Egyrészt ott van a magyar politikai élet bemutatása, ami egy külső szemlélőtől mindig izgalmasabb.
Másrészt a film ugyanennyire szól a múlttal való szembenézés témájáról is, mivel pontosan bemutatja, egyáltalán hogyan lehetséges, hogy valaki harminc évig egyáltalán nem tudja, milyen családban nőtt fel, sőt,
még a nagymamája alkarján sem látja évtizedekig az odatetovált sorszámot.
Mert a nagyit nem kérdezi senki, ő meg akkor inkább nem is beszél róla, amikor meg látják, hogy a kis trónörökös véletlenül pont egy zsidógyűlölő pártba lép be, hát, reménykednek, hogy „nem mélyed el benne olyan nagyon”. Amikor meg elmélyed, úgy érzik, már késő lenne szólni. És a filmből szépen kirajzolódik egy olyan ország képe, ahol ez a fajta hozzáállás a múlthoz tulajdonképpen teljesen normális, vagy ha nem is normális, legalábbis elfogadott. Ahol a haláltábort túlélő nagymama úgy gondolja, egy ilyen helyzetben az a legtöbb, amit egy zsidó tehet, hogy csendben marad – innen a film címe is.
Harmadrészt még arra is van idő, hogy a néző elgondolkodjon olyan témákról is, mint hogy akkor hogy is van ez minden vallás egyik, ha nem a legfontosabb tanításával, a megbocsátással? Mert mintha csak Oberlander rabbi tartaná fontosnak a szentírásnak ezt a kis apróságát, a Szegedi puszta jelenlétét is sértésnek, megbocsáthatatlan bűnnek tartó hívők már nem. Vagy azért mégiscsak túlzás ez a feltétlen bizalomra épülő megbocsátás-dolog? A film, ahogy a jó dokumentumfilmek általában, nem akar választ adni.
Ahogy arra a kérdésre sem, ami talán érdekesebb mindegyik eddig soroltnál: hogy lehet-e hinni a jobbikos zsidónak, az antiszemita szemitának, a bárány- és a farkasbőrt magabiztosan felcserélő Szegedi Csanádnak, vagy csak színház az egész pálfordulás és megtérés. Talán ebben a témában érhető tetten a leginkább a két rendező profizmusa és hozzáértése: egyáltalán nem akarnak semmit sugallni a nézőknek, mégis nagyon pontosan elkapják azokat a mondatokat, gesztusokat, arckifejezéseket, amelyek az egyik és a másik verzióra utalnak, de mindvégig ügyelnek az egyensúlyra. Így pedig sokkal izgalmasabb az egész; így tényleg végig lehet azon agyalni, vajon Szegedi nem csak azért nyomja-e fullba a zsidóságot, hogy kompenzáljon, vajon nem a saját érdekében tart-e előadásokat, és nem a közösségéért. Hogy vajon tényleg mélyen megérinti-e az auschwitzi látogatás, vagy esetleg csakis saját felmenőit siratja.
Mert végső soron épp ez az a nagy és nyilván eldönthetetlen kérdés, ami annyira érdekessé, feszültté és elgondolkodtatóvá tudja tenni a filmet, és ami túlmutat a Jobbik, a nácizmus és a zsidóság kérdésén is. Létezhet-e olyan, hogy egy ember őszintén, a szíve mélyéig megváltozik, megszereti, amit gyűlölt, és meggyűlöli, amit szeretett, vagy ez a bibliai erejű történet a valóságban nem lehet más, mint a mellkas fölé varrt színes jelképek cserélgetése a színjáték kedvéért?
Forrás: Index.hu
